Kincses Károly: Kiállításmegnyitó Újpalotán
HáPéről nem sokat tudok, nyílván ezért is vagyok most itt, teszem, amit teszek, és Önök cseppet sem csodálkoznak, hiszen lassan visszaszoknak abba, hogy nem kell ahhoz érteni, amit csinál valaki, sőt, az inkább káros és zavaró, mert a végén még kérdések és kételyek ébrednek benne…. Bőven elég, hogy legyen a mi emberünk, legyen a többség, és tegye a dolgát, amit mi megmondunk neki. No, ez rendben is van. Bevallom, én HáPé embere vagyok. Megnyitottam már egy csomó kiállítását, igaz, akkor még úgy tettem, mintha értenék is hozzá, akkor nem ez volt elvárás, nem ez volt a kor-szerű, írtam neki előszókat a könyvébe, cikkeket az ántivilág sajtótermékeibe… és mindig jólnevelten viselkedtem a jelenlétében. Bizonyítottam. Szóval tekintsenek rám úgy, mint a legmegfelelőbbre…
Első ránézésre mosolygós, halkszavú, udvarias és elnézést hogy élek, ugyanakkor tetteiben, dolgaiban meglehetősen önfejű, határozott, mondhatni makacs. Jó, jó, vagyunk ilyenek páran, de nála az egészet átszínezi egy mindig jelenlevő ironikus, néha cinikus felhang. Bírom a stílusát, s bár életének szinte minden momentumáról van több-kevesebb ismeretem, őt magát nem ismerem, Nagyon nem. Feltűnően nem. Mondják róla, hogy nem a szenzációhajhászás, hanem a finom hangulatok, nüansznyi apróságok hiteles megragadása az erőssége. Mondják róla még azt is, hogy a bizonytalanságba, ideiglenességbe szorult ember méltatlan helyzeteit fényképezi. Meg azt is, hogy halkan fényképez, ami persze nem azt jelenti, hogy különleges, néma Nikonja lenne, hanem csak úgy fényképez, ahogy él, kevés feltűnéssel, hőbörgés és kalandos esetek nélkül. Egy bulvár újságíró megvetően fordítaná el a fejét, ha a neve szóba kerülne. Ha ezeket mondják, nyilván igaz is. Meg még sok minden más is. Azt is mondják róla, hogy tipikusan nagyvárosi fényképész, a végleges vagy időleges hontalanság, az otthontalanság érdekli, vagy annak társadalmasított formája a lakótelep, a város szakadtabb részei, az itt élő emberek. Véletlennek tehát koránt sem nevezhető, hogy úgy jár vissza az újpalotai lakótelepre, mint más az álmai városába, mondjuk, mint én New Yorkba.
Ennél a kiállításnál eredetileg az lett volna a tervünk, hogy két lineáris sorba, egymás fölé, alá, mellé rendezve olyan tér és időjátékot játszunk el a képekkel, melyek közül az első 1972-ben készült, az utolsó, nos, az utolsó még nem exponálódott le, közölte velem ma délelőtti érdeklődésemre válaszolva – és ebből a negyven évből következett volna a matematika óra. Kiindulási alapként van egy sokismeretlenes egyenletünk, ahol csak a hely, az Újpalotai lakótelep és a szerző, HáPé a konstans, a többi mind változik. Változik? Hát ez az. De erről majd a következő kiállításán beszélek, ahol végre meg is tudjuk ezt a variációt csinálni.
Most mint kor-szerűen elkötelezett ember, nem azt mondom, amit gondolok, hanem amivel gazdám megbízott, mondhatni számba rágta… Tehát – mondta – használjam fel ezt az alkalmat itt, és mondjam el, hogy dolgozik egy újabb, a lakótelephez kötődő munkán, amely egy lépéssel beljebb lépne, nem csak az itt élők tág kereteit mutatná, a házakat, parkokat, lépcsőfeljárókat, ablakokat, hanem a dobozkák belsejébe lépne a gépével, megmutatná azokat az intim tereket, melyek a bejárati ajtókon belül nyílnak. Ez a mai bizalmatlan világban kicsit sem könnyű, sőt inkább nagyon is nehéz, s kéri az itt jelenlevők segítségét. Na, kicsi gazdám, eddig meg vagy elégedve velem?
Jó tudom, tudom, van még egy elmondandó. Mondom, pedig nem is értem. Föl nem fogom. Fotószakköröket akar létrehozni itt Újpalotán, iskolákban, közösségi terekben kamaszokat, bakfisokat szeretne értelmes alkotó munkával, lehetséges önkifejezési móddal, csoporthoz tartozással, miegyébbel összehozni. Mintha gondolatban is visszalépne első itteni képeinek készítésének korába. Felvállaltan akar kor-szerűtlen lenni. Mindenesetre én nagyon drukkolok neki, szeretném, ha sikerülne, szeretném, ha önök is szeretnék és segítenék, talán mindenkinek jobb lenne egy kicsinykét… és tehetünk-e ma enné fontosabbat? Igen, abbahagyhatjuk a beszédet.