Gera Mihály: ALKONYZÓNA, előszó
Tegyük fel, hogy azt kérdezik tőlem: tulajdonképpen mi az Alkonyzóna? Hol van? És mikor? És egyáltalán? Jó kérdés, bólintanék, a választ tudom, de még nem árulom el. Előbb az előzményeket tisztázzuk. Horváth Péter fotográfiai pályafutását (ami 1963-ban kezdődött), úgy szólván az indulástól furcsa kettőslátás jellemzi. Megvan benne a képesség, hogy egyszerre lássa azt, amit a fotóriporternek látnia, fényképeznie kell, magyarán: amiért fizetik; ugyanakkor látja azt is, aminek látása, úgy érzi, egyedül csak neki adatott meg.
Bárhol, bármilyen körülmények között készüljön ez a második fénykép, témája tulajdonképpen mindig ugyanaz, mert: „Akármit fényképezek, mondta 1992-ben, végül is mindig magamat mutatom. Meg persze a falakat, a kerítéseket, amelyek elválasztanak és összezárnak bennünket. Az ajtókat, kapukat, amik most nyitva vannak, és valamiért mégsem lehet átmenni rajtuk.” Érdemes figyelmesen olvasni, mert árulkodó ez a három mondat. Horváth Péter fényképei hasonlóak: látszatra egyszerűen tényközlők, közben valahol a látvány felszínén mindig van valami nyugtalanító, kerítés, fal, ajtó, kapu, gyakran pedig ember.
Kezdetben sok az ember a fényképein, egyedül vagy csoportosan; legtöbbször nem köznapi helyszínen, furcsa helyzetben láthatjuk őket; arcukon a sorsukba beletörődöttek időtlen, szenvtelen nyugalma, gyakran mosolyognak, de még a jókedvük is magányos, jövőtlen. Később aztán az emberek tünékeny, elmosódott, csak részleteikben azonosítható utcai járókelők lettek, akik hol állványok között, hol különös, alumínium burkolatú folyosón, hol pedig elhagyott sivár tűzfalak szomszédságában mennek dolguk után.
Valójában az 1978-tól kezdődő, hatéves, kezdetben gondtalan, később terhessé váló hírügynökségi munka után jutott el a számára döntő, további alkotói tevékenységét mindmáig meghatározó, újra és újra feltett alapkérdéshez: mikor mond igazat a fénykép? Akkor talán, ha nyilvánvaló, egyszerű igazságokat fogalmaz meg, egyértelmű, könnyen fölfogható formai elemeket alkalmazva? Horváth Péter szerint az ilyen fényképpel mindig hazudik a fotográfus. Az igazsághoz, állította, akkor kerülhet közelebb, ha a valóság mélyebb rétegeit hozza felszínre a fotográfia kínálta eszközök, lehetőségek sokoldalú alkalmazásával. Hogy nem hirtelen szeszély irányítja, hanem meggyőződés, idézem minapában írt sorait:
„Az jutott még eszembe, hogy mióta a fotográfia létezik, a fényképészeknek két fő törekvése van. Az egyik, hogy a kép pontosan olyan legyen, mint a valóság, a másik meg, hogy semmiképp ne legyen olyan, lehetőleg ne is hasonlítson rá. Nem tudom eldönteni, én melyik csoportba tartozom, leginkább a két tábor közti határmezsgyén bujkálok […] ”
E felismeréstől kezdve fényképeinek kifejezésmódja megváltozott: valóságelemekből építkezik, de mindig elmozdítja egy kissé őket, ahogyan ő mondta: szétszedem, amit látok, és újra összerakom. Ezzel a gesztussal egyrészt a triviális egyértelműségtől védte magát, másrészt pedig kitágította művei világát.
Legújabb munkái, melyekből ez az album született, tartalmilag szerves folytatásai annak, amit Horváth Péter fényképei közel ötven esztendő óta képviselnek; fotográfiai eszközeiben azonban feltűnő a változás. Míg annak előtte kedvelte a néha bonyolult technikai újdonságokat, folyamatosan élt a különböző képmódosító eljárásokkal, egészen a számítógép adta lehetőségek erőteljes kihasználásig, most kifejezetten visszafogott, lényegében alig észrevehető a látvány alakítása, az a bizonyos szétszedés, összerakás; elsősorban fénnyel, természetes és mesterséges fényhatások felhasználásával teremti meg sajátos valóságát.
A fényképeken feltűnő, számunkra szokatlan, nappali, éjszakai különleges világítások között leglátványosabb újdonság kétségkívül, az infrafényképek megjelenése, amihez speciálisan átalakított fényképezőgépet használ. Így az emberi szem számára eddig láthatatlan sugarak is bekerültek a képalkotásba és ez új, szokatlan képi lehetőségeket nyitott meg. Az eddig készült infraképeimen csak annyi utókezelés van, hogy az eredeti RGB képet fekete-fehérré alakítottam. Ezek tehát nem montázsok, nem digitális trükkök, egyszerűen csak a körülöttünk létező valóság képei egy kicsit más fényben.”) Az eredmény: izgalmas, a nézőt rabul ejtő látvány, mert azt érezzük, hogy a számunkra ismerős világ hirtelen ismeretlen, már-már valószerűtlen, néha riasztó arcát mutatja.
Ha arra gondolok, Horváth Péter mindig arra törekedett, hogy megteremtse a valóságból épülő saját világát, mivel, viccesen ugyan, de hallhattuk tőle: őt zavarja a valóság, akkor azt kell mondanom: bravó, sikerült. Mert amit látunk, tulajdonképpen maga a csonkítatlan valóság, csak a szerző, mint a gyakorlott illuzionista, varázsol. Az eltérés piciny, semmi sem mozdul a helyéről, éppen csak a nézőpont, a fényviszonyok, a képtér szerkesztése, fölépítése segítségével válik a személytelen tér személyessé, és egyben szorongatóan nyugtalanítóvá. Horváthpéteressé. Mi hát az Alkonyzóna? Találó kifejezés, amely a fényképekre jellemző, különös hangulatot tömöríti egy szóban. Hogy hol is van, és mikor? Alkonyzóna mindig és mindenütt lehet, ha Horváth Péter úgy látja.